Karrierközpont

Kovács Krisztina: Komplex akadálymentesítés, egyenlő esélyű hozzáférés, ésszerű alkalmazkodás

Bármelyik szóra felkapja az ember a figyelmét, azonban nem feltétlenül értjük, mit is jelent ez valójában, kinek is fontos ez vagy miért fontos egyáltalán? Kovács Krisztina, az Eötvös Loránd Tudományegyetem fogyatékosügyi koordinátorától azonban teljes körű, részletes felvilágosítást kaptunk a témáról, melyből a hétköznapi emberek mellett számos intézmény is tanulhatna a későbbiekben.

Mióta világ a világ, létezik a fogyatékosság is. Ez a természetes körforgással járó tényező, azonban sajnos leggyakrabban a pejoratív értelemben vett meghatározásról hallunk. Az én kisebbik testvérem autista, ennek tudatában teljesen átérzem, milyen érzés, ha nem egyenlőek az esélyek vagy ha negatív a társadalmi megkülönböztetés.

Azonban, következzen egy kis történelmi áttekintés, melyből kiderül, hogyan is jutottunk el a mai állapotokig. Mindenki felmérheti, mekkora a fejlődés.

Az amerikai szadadságjogi aktivisták királya, Martin Lutherking fogalmazta meg először, miszerint az egyenlőtlenség veszélyezteti az igazságosságot. Ezt azóta tényként kezeljük, azonban nem volt mindig ilyen egyértelmű a helyzet.

A fogyatékosok, fogyatékkal élők kezdetben nem tartoztak a társadalom szerves részébe, különleges bánásmódban részesültek, előfordult, hogy különböző intézményekben elzárva tartották őket, nem volt szavazati joguk, nem házasodhattak vagy akár sterilizálták is őket. Az úttörő mozgalmak a hatvanas évek Amerikájában alakultak ki. A legnagyobb mozgalmat egy Ed Roberts nevű egyetemista alakította ki, aki ő maga is egy fogyatékos diák volt. Mivel fiatalon tolószékbe kényszerült, és az egyetem nem biztosított számára megfelelő kollégiumi elszállásolást, egy közeli veteránkórházba kényszerült, Az egyetemi dékán többszöri kérelmezés ellenére sem adott neki szobát, éppezért elindította a már fent említett leghíresebb fogyatékosjogi mozgalmat, a Rolling Quads-ot.

Ahogy teltek az évek, a WHO 1980-ban adta ki a fogyatékosságról szóló medikális modellt. Ezzel sokan nem értettek egyet, éppezért később megalkottak egy szociális modellt, melyben átértelmezték ezen állapot tulajdonképpeni mivoltát. Később, 2001-ben egyesítették a két modellt, ezzel megalkotva az arany középutat. Ez volt a bio-pszicho szociális modell, melyben a különböző tényezők közötti kölcsönhatásokat vizsgálták.

És a jelenkor.

Egy 2011-es magyarországi felmérés szerint a lakosság 4,5%-a fogyatékos. Ennek kb. 50%-a 60 év feletti.

Többféle fogyatékosságról beszéhetünk, ezáltal megkülönböztetünk értelmi fogyatékosokat, látás- és hallássérülteket, autistákat vagy mentális/pszichés fogyatékosokat.

Tény, hogy számukra a hazai döntéshozó szervek nem biztosítanak megfelelő ellátást, egyenlőséget, megfelelő épületeket, közlekedést.

De mi is lenne a teendő? Létezik egy elv, a “semmit rólunk nélkülünk”. Ez pontosan azt jelenti, és olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Fogyatékosügyi kérdésekben a kérjék ki a fogyatékosok véleményét, és ezek után hozzanak csak döntéseket. Országos problémát jelent, hogy nem kérik ki a véleményükett, nem veszik figyelembe a helyzetüket, ezáltal komoly közlekedési akadályoknak, sőt életminőséget rosszabbító tényezőknek teszik ki az érintetteket.

Többféle akadályról beszélhetünk: vannak a építészeti akadályok, ezekeb belül a vertikális, pl. a lépcsők, a járdák, vannak térbeli akadályok, pl. az oszlopok, táblák, bútorok, és vannak antropológiai akadályok, ilyenek a magas pultok vagy asztalok.

Ezeken kívül léteznek érzékelési akadályok, mint az apró betűs kis feliatok vagy a hallható jelzés hiánya és léteznek kommunikációs akadályok, ilyenek pl. az információk hiánya vagy a nehezen értelmezhető szöveg.

Láthatjuk, hogy minden egyes fogyatékossági ágnak megvannak a maga problémái. Tény, hogy nehéz ezeket mind, egyszerre megoldani, hiszen rengeteg tényező létezik, melyeket figyelembe kell venni, de sajnos kevés azok közül az olyan, melyeknél mindezeket figyelembe is vették. Átépítésekkor gyakran irreálisan nagy összegekről lenne szó, vagy esztétikai probléma merül fel, új eszközök beszerzésekor pedig ismét csak a pénz a legnagyobb probléma. Pedig számos eszköz létezik, melyek megkönnyíthetnék a fogyatékosok mindennapjait, azonban ezek irreálisan drágák és sajnos az állam sem támogatja őket.

Hogyan tovább?

Megfelelő szakemberekkel, megfelelő tudással és anyagi ráfordítással sikerülne elérni, hogy mindenki számára egyenlő esélyeket és lehetőségeket biztosítsanak.

Magyarország, ébresztő!

 

Tarnóczi Bence