Karrierközpont

Kiss Farkas Gábor: Hogyan emlékeztek a középkorban?

Április 8-án Dr. Kiss Farkas Gábor, az ELTE BTK Régi Magyar Irodalom Tanszékének oktatója és az MTA-ELTE Lendület Kutatócsoportjának vezetője tartott előadást a Harmadik Kor Egyeteme előadássorozat keretén belül az emlékezésről és a középkori memotechnikákról.

Kiss Farkas Gábor előadásának középpontjába azt a kérdést helyezte, hogy hogyan emlékeztek az emberek az antikvitásban és a középkorban. Az emlékezés középpontba helyezése a 14-15. században kapott nagyobb hangsúlyt, ekkor kezdtek az antikvitás után újra komolyabban foglalkozni azzal, hogy milyen technikák alkalmazásának segítségével lehet megkönnyíteni az emlékezést. Az ebből származó tanulságok a mai ember számára is érdekesek lehetnek.

Akkoriban az emlékezést úgy képzelték, hogy az elme három elmerészében játszódik le, az elmerészeknek pedig különböző funkciójuk volt: megkülönböztettek gondolkozó, emlékező és képzelettel rendelkező, azaz látó elmerészt. Ezt a felosztást egy sematikus figurán ábrázolták, amelyen az látható, hogy a látvány, a látható alak, behatol a szembe, a látó részen keresztül eljut a gondolkozó részbe és ezután kerül az emlékező elmerészbe, amely az elme hátsó részében található.

A három rész nemcsak az emlékezés folyamatának felépítéséért felelős, ezekből a részekből keletkezik az akarat is, ami által cselekszik az ember.

A középkor embere fizikailag nem tudta analizálni, hogy hogyan zajlik le ez a folyamat, de ennek ellenére nagyon pontos képe volt az emlékezés technikájáról.

A memorizálás antik technikája

Különböző memotechnikákat ismertek már az antikvitásban is, a középkorban tulajdonképpen újra ehhez a módszerhez fordultak és továbbfejlesztették azt. A memorizálás antik technikájánál is kiemelkedő fontosságú a képek és helyek módszere: elképzelünk egy helyet (palotát, várat, stb.), amelynek különböző szobáiban helyezzük el azokat a képeket, amelyek segítenek emlékezni egy-egy dologra. A helynek magának jól ismertnek kell lennie, viszont mindegyik ókori leírás sajátja volt, hogy a képek legyenek meglepőek, váratlanok, mulatságosak vagy kegyetlenek.

Az antikvitásban ezt a technikát főleg az élőbeszédek tartása miatt alkalmazták. A beszédek órákon át tartó szónoklatok, politikai beszédek voltak, ezért szükséges volt mesterséges segítségre ahhoz, hogy emlékezzenek a beszéd fontosabb részeire.

A technika hatásos volt és jól működött, ám a középkorban, 14. század végéig mégis úgy tűnt, hogy nem sokat foglalkoztak vele, hiába ismerték. Nem volt igazán népszerű, az iskolákban sem tanították.

Hogy miért változik ez a 14. század végén, arra két lehetséges magyarázat van, ezek együttesen változtatták meg a memorizálást segítő technikákról alkotott képet.

Egyrészt kiterjed az a közeg, ahová eljuthat a latin nyelvű írás és az  írott források. Ennek az egyik jele, hogy hirtelen megjelennek az egyetemek. A 14. század közepéig csak Itáliában és Franciaországban vannak egyetemek, 1350 körül azonban már mindegyik uralkodó egyetemet igyekszik alapítani, 1350 és 1500 között tehát mindenki egyetemet alapít és egyetemre akar járni. Eddig nem volt erre igénye még az írástudóknak sem, 1400 és 1500 között azonban óriási felvirágzás következik be és valószínűleg megnő az igény a tudás megőrzésére is.

Másrészt beszélhetünk egyfajta médiumváltásról (médium=ami tudást közvetít) is, hiszen 1300 körül a pergament felváltja a papír. Egyúttal megjelenik a megőrzés ösztöne is és egyre több papírkézirat jelenik meg, valamint megindul a könyvnyomtatás is, a szövegek tehát sokkal inkább hozzáférhetővé válnak, már nemcsak intézményekben, hanem magántulajdonban is vannak könyvek, miszcelláneák, azaz magántulajdonban lévő gyűjtemények. Mivel a papír sokkal olcsóbb, mint a pergamen, sokkal több embernek van lehetősége szövegeket másolni és önálló gyűjteményeket felhalmozni.

Az is szorosan ide kapcsolódik, hogy a megőrzési kényszer mindig benne van az emberben, az átmeneti időszakban igyekszünk megőrizni és felhalmozni a jelenben számunkra elérhető összes tudást.

Kiss Farkas Gábor ezután néhány példát mutatott a helyek és képek különféle elrendezéseire, ilyen lehet például egy képzelt város, ahol minden betűhöz tartozik egy városrészt (a megjegyzendő dolgokhoz egy-egy betűt társítunk), vagy a száz szó listája, amely szintén csoportosítja azokat a dolgokat, amire emlékezni kíván a technika felhasználója.

A képek a középkorban is meghökkentőek vagy mulatságosak, bizonyos esetekben pedig akár horrorisztikusak, véresek voltak. Példák néhány képre, hogy miket érdemes használni szimbólumként egyes szerzők szerint:

–        hegedülő majom

–        bohóc

–        ismerős orvos vizelettel önt le egy vénasszonyt

A betűk vizualizálása is bevett módszer, ennél a technikánál olyan képpel ábrázoljuk a betűt, amely egyébként is hasonlít az írott betű alakjához, hasonlóan ahhoz, mint amikor pl. a kettes számot hattyú alakká rajzoljuk.

Ezeket a technikákat nemcsak alkalmi célra használták, hanem arra is, hogy enciklopédikus tudást tudjanak fejben felhalmozni.

Salzburgban és Bécsben olyannyira virágzott ez az emlékezést segítő technika, hogy két bencés apátságban újításokat is kitaláltak hozzá. A salzburgi kolostorban egy olyan memotechnikai rendszert hoztak létre, amelyben mindenki ugyanabban a szimbólumrendszerben gondolkozik és így segítik az emlékezést (tehát nem minden szerzetes saját “elmepalotájában” vizualizál saját maga által kitalált képeket, hanem ugyanazokat a képeket használják, megtanulják, hogy melyik képhez melyik emlék tartozik, amit fel kell idézni).

Ilyenformán az emlékezés is egy médiumnak tekinthető, de nem lett olyan népszerű, mint a könyv.

A kéz, mint klasszikus memotechnikai eszköz

A memotechnikák lényege, hogy az egyes elemekhez csatlakoztatnak megjegyzendő dolgokat, az ókorban és a középkorban is. A középkorban a karthauzi rendbe tartozó szerzetesek némasági fogadalmuk miatt folyamodtak egy klasszikusnak számító memotechnikai eszközhöz, a kézhez. A cél az volt, hogy úgy tudjanak zsoltárokat énekelni, hogy nem beszélnek, még magukban sem. A kézen az egyes részekhez (ujjpercek, stb.) zsoltárokat rendeltek, a kéz egyes részeinek megérintése pedig kiváltotta az éneklést, azaz sokkal magasabb szintre emelte a szerzetesek némasági fogadalmát.

Miért nem lett ennek a felvirágzásnak egyeduralom a végeredménye?

A memotechnikák idővel kikoptak a használatból, mivel olvasni sokkal egyszerűbb, mint megjegyezni dolgokat és a papírkönyvek is egyre olcsóbbak voltak. A könyv egyszerűbben használható tudásforrás. A lexikonok még vastagok voltak és általában pergamenre írták őket, nem férhetett hozzájuk bárki, a papírformátumú enciklopédikus könyvek viszont mindenki számára elérhetőek lettek, így a memotechnikák alkalmazásának kora lejárt, ám a mai ember számára is hasznosak lehetnek: a tanulás hatékonyságát például javíthatja, ha újra ezek felé a technikák felé fordulunk és a gyakorlatban is alkalmazzuk őket.

Kiss Farkas Gábor egész előadása megtekinthető itt:

Az előadáson készült fotókat pedig a Harmadik Kor Egyeteme Facebook oldalán éritek el.