Karrierközpont

A Neptuntól a csillagokig, avagy a karrierépítés szépségei – 1. rész

Sziasztok! Forgács Laura a nevem, az ELTE BTK kommunikáció és médiatudomány szakán vagyok első éves hallgató. Nem célom sikertörténeteket gyártani, igyekszem a dolgokat teljes valójukban megmutatni. Rávilágítani arra, hogy a karrierépítés éppen annyi örömmel jár, mint lemondással. Mert igenis néha elbizonytalanodunk és belefáradunk, mégis van az egésznek egy sajátos szépsége. Ezt a szépséget szeretném nektek átadni az írásaimmal.

 ELTE-s gólyaként még egészen frissen él bennem a nagy továbbtanulási dilemma emléke. Amikor gyerekként felteszik a “Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdést, még minden annyira egyszerűnek tűnik. Lelki szemeid előtt kecsesen lóbálod a lábaidat Erzsébet királynő trónján üldögélve, majd hirtelen BUMM a Felsőoktatási Felvételi Tájékoztató puffan az asztalra az orrod előtt. A szüleid pedig rendíthetetlenül kérlelnek, hogy ugyan döntsd már el, hol szeretnél továbbtanulni. És ekkor utolér a kegyetlen és elkerülhetetlen valóság. Könnyes búcsú a Buckingham palotától, Erzsébet királynőtől meg az egész királyságtól, és mire kettőt pislantasz, már egy egyetemi előadóban feszítesz század magaddal. 

…vagy lehet, hogy mégsem? Lehet, hogy ennek nem is törvényszerűen így kell történnie?

 Az én történetem egy kicsit más. Nekem ugyanis nem sikerült a könnyes búcsú. De ne is szaladjunk ennyire előre. 

Teljesen átlagos kislányként én is királylány akartam lenni meg óvó néni, meg doktor néni, meg tanító néni, meg vadakat terelő juhász… Fantasztikus érzékkel tértem ki minden olyan szituáció elől, ahol reális terveket kellett volna szőnöm a jövőmre nézve. Ennek köszönhetően kerültem gimnáziumba általános iskola után, újabb realitás-mentes éveket nyerve magamnak. Sajnos azonban semmi jó nem tarthat örökké. Egy idő után én is kénytelen voltam tudomásul venni, hogy Erzsébet királynőnek esze ágában sincs elhagyni a trónt, nekem pedig valamiből meg kell majd élnem. 

Az első fantasztikus ötletemmel, így utólag még saját magamat is megleptem. Ugyanis az a csodálatos elhatározás született meg bennem, hogy én bizony építőmérnök leszek. Félévnyi fizika fakt tudott csak meggyőzni arról, hogy ezt az egész mérnöki irányt hanyagolni kellene. 

Ezután egy barátom tanácsára HR-es jövőt kezdtem tervezgetni. Ez ki is tartott egészen a Felsőoktatási Felvételi Tájékoztató puffanásáig. Mert mégis mikor bizonytalanodjon el az ember, ha nem az utolsó pillanatban? Erzsébet királynő újra megjelent és békésen teázgatott a vállamon trónolva. Egy idő után már nem voltam bizonytalan. Teljesen biztos voltam benne, hogy én nem akarok HR-es lenni. Ez a bizonyosság persze az adott körülmények között a legcsekélyebb mértékben sem nyugtatott meg. Mese azonban nem volt, valamit jelölni kellett, habár mire elküldtem a jelentkezést, már tudtam, hogy én bizony nem fogok továbbtanulni 2014 szeptemberében, Erzsébet királynő pedig kissé nyugtalanul kezdett fészkelődni a vállamon. Mire eljött a pontott party az sms-sel, hogy felvételt nyertem a Pécsi Tudományegyetemre, ahol vidám HR-est nevelnek majd belőlem, én már fél lábbal Londonban voltam, ahonnan vissza sem jöttem egy teljes évig.

Persze nem kell aggódni a királynőért, a trónfosztás nem szerepelt a terveim között. A történetem pedig innentől vesz csak igazán vidám fordulatot… (folyt.köv.)

Ezt olvastad már?