Karrierközpont

A Neptuntól a csillagokig, avagy a karrierépítés szépségei – 5. rész

Ahogy legutóbbi bejelentkezésem során már utaltam rá, nagyon szerettem volna magamat más munkaterületen is kipróbálni. Így esett, hogy fővárosunk egyik igen forgalmas mozijába csöppentem. Egy állásinterjú miatt. És felvettek. Azóta, a „megyek mozizni” kifejezés egészen új értelmet nyert az életemben. Rengeteget fejlődöm, ha szakmailag nem is, emberileg mindenképpen.

Nekem nem célom kibeszélni most a mozis munka sötét titkait. Annyit azonban kötelességemnek érzek elmondani, hogy nem annyira rózsaszín az egész, mint ahogy az kívülről látszik, vagy esetleg ahogy mondják. Azt hittem, a munka legnehezebb része a nézőkkel való kontakt lesz. Tévedtem, ugyanis a főnökökkel sokkal nehezebb, mint a nézőkkel. Egészen elképesztő, milyen kicsi hatalmat elég valaki kezébe adni ahhoz, hogy magából egészen kifordulva lekezeljen másokat. Én pedig (sajnos vagy nem) az az ember vagyok, aki nem tűri csendben, hogy bárki is ok nélkül bunkózzon vele. Így hát fél lábbal vagyok már csak a moziban, és lehet kötni a fogadásokat, hogy én hagyom-e ott őket előbb, mert találtam valami jobbat, vagy ők rúgnak ki, amiért nem tűröm csendben, hogy nem kaphatom meg a jattomat, de ha hiányom van, azt kifizettetik velem, vagy beosztanak dolgozni akkor, amikor nem érek rá, és még sorolhatnám. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy talán nem kell kommunikáció szakot végezni ahhoz, hogy emberi hangnemben beszéljünk a beosztottainkkal.

Persze, megfordult a fejemben, hogy talán csak nekem vannak túl nagy igényeim, és ha teljesen őszinte akarok lenni, ez továbbra sincs kizárva. Könnyen lehet, hogy még párszor megütöm a bokámat, majd végül lejjebb adok az elvárásaimból. Azonban megkérdeztem másokat és nem azt mondom, hogy senki más életében nincs jelen egy gonosz felettes, de igenis vannak nagyon sokan, akiket tündéri főnökök irányítanak. Így én még tovább keresem az én tündéri főnökömet, mert bár ezzel a mozival nagyon mellényúltam, azért hiszem, vagy legalább remélem, hogy létezik, és csak az önéletrajzomra vár.

De ahogy azt már mondtam, emberileg nagyon sokat hozzám tesz ez a munka. Eleve ennek a munkának köszönhetően kénytelen vagyok pontosan beosztani az időmet, és mint valami kegyetlen hajcsár, ezt be is tartatni magammal. Azt hittem, mókás lesz suli mellett mozizni és babysittelni, de így most, hogy tényleg benne vagyok és csinálom, már látom, hogy sok jelzőt lehetne erre használni, azonban a mókás nincs köztük. Sosem tudtam jól beosztani az időmet, és most sem tudom, habár már érzek némi javulást. A hajcsár énem betartatja velem ezeket az általában nagyon amatőr és béna napirendeket, mert mégis mi mást tehetne? Igyekszem mindig levonni a tanulságot és másnap vagy a következő héten nem elkövetni újra ugyanazokat a hibákat. Így fejlődöm, és egyszer talán eljön az a nap, amikor mindent sikerül megcsinálnom, amit terveztem.

Amit egy kicsit sajnálok, hogy mostanában csak telnek a napok és a hetek anélkül, hogy úgy igazán megélném őket. Mintha minden hét elején vennék egy nagy levegőt és csak vasárnap este engedném ki, meglepődve, hogy megint egy szusszal végigcsináltam a hetet. Remélem, ha végre ráérzek majd a helyes időbeosztás ízére, ez a problémám is megszűnik. Addig pedig próbálom kihozni a maximumot a heti egy szuszból.

Az biztos, hogy ez a félévem a határaim próbálgatásáról szól. Rengeteg tervem van és izgatottan várom, mi minden sül még ki belőle.