Karrierközpont

A Neptuntól a csillagokig, avagy a karrierépítés szépségei – 3. rész

Vajon van olyan, hogy helyes út? Kinek van igaza: annak, aki korán elkezd dolgozni, és fiatalon felvállalja a felnőtt lét minden szépségét és buktatóját? Vagy annak, aki hosszú egyetemi évekkel igyekszik kitolni a kötelező felnőtté válást? Állandó bloggerünk, Forgács Laura a következő sorokon ezen az örök dilemmán időzik el. Fogadjátok szeretettel A Neptuntól a csillagokig, avagy a karrierépítés szépségei sorozatunk 3. részét!

Egyáltalán nem szeretek vidéken lakni. Szerintem felesleges is fejtegetnem, hogy a vidéki élet milyen hátrányokkal jár, egy 20 éves fiatal számára. De a hosszabb utazások már annyira az életem részévé váltak, hogy sokszor úgy hiszem, az életben maradásomhoz szükséges, hogy napi 2x legalább 30 percre lemenjek alfába, miközben csak bámulok ki a fejemből és zenét hallgatok. Vannak azonban napok, amikor nem teszem takarékra az agyam, sőt… Ez akkor szokott előfordulni, amikor társaságot kapok a buszon. És ez az, amiért mégis szeretem a távolsági buszokat. Mert, ha egy villamoson vagy egy metrón futsz össze valakivel, leragadtok az udvariassági köröknél, mert 2 perc múlva egyikőtök úgyis leszáll. A távolsági buszon azonban nincs mese. Ha valakivel találkozol, akkor legalább 20-30 perc közös utazásra vagytok ítélve.

Nagyon szeretem figyelni, ahogy a kínos „mi van veled? Szép időnk van… stb.” körök után, egyre mélyebb dolgokról kezdünk beszélni és mire eljön a búcsú ideje, már annyira belemerülünk a beszélgetésbe, hogy nem akarjuk félbehagyni.

Nemrég mikor hazafelé tartottam, a buszon összefutottam egy volt osztálytársammal az általánosból. Évek óta nem találkoztunk, így volt mit pótolni. Ő érettségi után még 2 évet maradt a sulijában, ami most telik le, így nemsokára levizsgázik és már meg is van, hol fog dolgozni. Ezen kívül, pont néhány nappal a találkozásunk előtt megkérte a barátnője kezét, így most esküvőre és házra gyűjtenek.

Ahogy hallgattam, azon kattogott az agyam, hogyan lehet valaki ennyire más, mint én. Én nem tudom megérteni, mi vesz rá valakit arra, hogy 20 évesen a felnőttek életét akarja élni, ő pedig azt nem érti, 12 év után, miért akar valaki még 3, 5 vagy még több évet tanulással tölteni, mikor választhatja azt is, hogy inkább fejest ugrik a nagybetűs életbe. Én kicsit úgy érzem, kihagy egy fontos korszakot az életéből, ő pedig azt gondolja, értékes éveket vesztegetek el.

Ami ezt a beszélgetést igazán különlegessé tette, az volt, hogy mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy 2 teljesen különböző életet élünk, de mégse mondtuk rá a saját választásunkra, hogy az a helyes irány.

Ő elmesélte, hogy amióta a „felnőttek életét” éli és nem jár bulizni meg szinte sehova, gyakorlatilag elvesztette a barátait. Én pedig meséltem neki az ürességről, amit egy-egy buli után érzek, barátok ide vagy oda. És csak hoztuk az érveket pro és kontra, hátha valamerre elbillen a mérleg, de végül mindig ugyanoda jutottunk: nem tudhatjuk, melyikünk csinálja jól. És nem is biztos, hogy választanunk kell. Hiszen nem vagyunk egyformák és könnyen előfordulhat, hogy mind a ketten jól választottunk. Mert ő egy szép és nyugodt életre vágyik, ami felé kétségtelenül jó úton halad, én pedig előbb még egy kicsit pörögnék és tanulnék, és úgy tűnik, nekem is összejön ez. Van erre egy találó angol mondás: There’s no right or wrong way. Just your way.

A buszról leszállva, eszembe jutott a 12-13 éves kiskamasz énünk, mikor msn-en tárgyaltuk ki a világ problémáit. Ezzel a sráccal egy ilyen beszélgetés során elhatároztuk, hogy egyszer, ha idősebbek leszünk, fogjuk magunkat és elindulunk valamerre, a semmibe. És csak megyünk árkon-bokron át a világ végégig, nem törődünk semmivel és nagyon boldogok leszünk.

Valószínűleg azért jutott ez az emlék, így hirtelen az eszembe, mert úgy köszönt el tőlem, hogy további jó világjárást kívánt. Kicsit ettől összeszorult a szívem. Mert ránéztem és egyszerre láttam benne a kis általános iskolást, aki pont olyan őrültségekről álmodik, mint én, és a 20 évest, aki vért izzadva küzd, hogy kiirtsa magából ezt a gyereket és felnőtt lehessen.

Persze amint a busz ajtaja becsukódott mögöttem, én újra visszazökkentem abba a világba, amiben semmire nincs időm. Szinte azonnal el is felejtettem az elmúlt ¾ óra történéseit. Azonban az biztos, hogy nyomot hagyott bennem a beszélgetés, mert azóta, mikor utazás közben, ebben a lelassult közegben, lelassult aggyal az embereket figyelgetem, sokszor felteszem magamban a kérdést: Vajon ki csinálja jól?