Karrierközpont

A Neptuntól a csillagokig, avagy a karrierépítés szépségei – 2. rész

Így esett meg velem, hogy egyik napról a másikra egy 7millió lakost számláló világvárosban találtam magam teljesen egyedül. 18 évesen az ember legyen bármennyire is talpraesett, ilyenkor kicsit megszeppen. Én is ezt tettem.

Az első nagy ijedtség után persze jött a felismerés, hogy tulajdonképpen egészen jó kis helyre csöppentem. Egy brit családnál dolgoztam au pairként. Az anyuka ügyvéd volt és kellőképpen elrettentő példaként állt előttem, az apuka pedig producer, forgatókönyvíró, ami viszont nagyon érdekelt. Sokat tanultam tőle, hiszen az anyukát gyakorlatilag nem láttuk hét közben, így én voltam az, akivel esténként beszélgetett az éppen aktuális munkáiról, valamint egészen hihetetlen kapcsolatokra tettem szert neki köszönhetően. Persze sokat segített, hogy volt egy mozgóképkultúra és médiaismeret érettségim, így nem voltam teljesen analfabéta filmezés terén.
Azonban a munka (főleg az első hónapokban) közel sem töltötte ki minden időmet. Konkrétan napi 5 órát dolgoztam, a hétvégéim pedig szabadok voltak. Ott voltam tehát Londonban, távol a szüleimtől és bármiféle elvárástól, egy rakás szabadidővel, szabadságom teljes tudatában. Nem volt más dolgom, mint megfigyelni magamon, hogy mit csinálok olyankor, amikor tényleg azt csinálhatok, amit csak akarok. 

7 millió magányos ember városában igazán nem nagy kihívás barátokat szerezni (egészen biztos lehetsz benne, hogy a legtöbben pont ugyanolyan magányosak, mint te), így ez nekem is gyorsan ment.  Alig telt el néhány hónap és én már 13 különböző nyelven tudtam mondani, hogy “Egészségedre!”. Egyszerűen odáig voltam London sokszínűségéért. Mindenki máshonnan jött én pedig imádtam hallgatni a történeteiket, arról, ki hogyan került az angol fővárosba.  A legkülönfélébb emberekkel találkozhattam, a legkülönfélébb történeteket hallgathattam és egészen elképesztő ételeket kóstolhattam. Amikor pedig éppen nem volt más dolgom, egyszerűen beugorhattam valamelyik múzeumba, múmiákat meg Hold darabkákat nézegetni.

Miután felpörgött a kinti életem, blogot kezdtem írni a családomnak meg a barátaimnak, hogy tudják, mi van velem, hiszen egyre kevesebb időm volt az itthoniakkal beszélni. Én nagyon szerettem írni, ők pedig szerettek olvasni.

Tulajdonképpen ezek a dolgok töltötték ki az életemet. A munkám, a filmek, az emberek, a kulturálódás, a bulik valamint a blogom, amiben ezekről írtam. Nem volt hát más dolgom, mint kitalálni, mihez tudnék ezekkel kezdeni.

Persze nem lenne rossz valami romantikus történettel előállni, arról, hogyan döntöttem el, hogy kommunikáció és médiatudomány szakra megyek. Valami olyasmivel, hogy éppen a London Eye-on üldögéltem és néztem a kivilágított várost, mikor a királynő a fülembe súgta, de sajnos semmi ilyesmi nem történt. Ez a döntés egy több hónapos folyamat eredménye volt és az a rengeteg impulzus, ami engem ott napról-napra ért, mind-mind közrejátszott benne. De határozottan döntöttem, szereztem még néhány plusz pontot és másodjára is sikeresen felvételiztem, ezúttal egy teljesen más szakra egy teljesen más egyetemen, ami az ELTE volt. Ezután nem volt kérdés, hogy hazajövök-e.

Mindennek pedig már 7 hónapja, és így fél év egyetem után, úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, és megtaláltam azt, amit szívesen tanulok. Ehhez nekem az kellett, hogy egy kicsit világgá menjek. A királynőnek így végül könnyek nélkül tudtam búcsút mondani, mert tényleg hiszek benne, hogy nekem jobb lesz, mint neki. Kettőnk közül végre ő az, aki sírhat… Talán néhányan azt gondolják, hogy elvesztegettem egy évet, de én, ha újrakezdhetném, sem döntenék másképp. Annyi minden van, ami talán sosem történt volna meg velem, ha nem megyek Angliába egy évre. Valószínűleg sosem kezd el velem beszélgetni a skót Daily Mail főszerkesztőjének az apukája egy játszótéren, de még csak a Kensington Palace-ben sem ebédeltem volna, ami Prince Williamnek és családjának az otthona. Elképesztően sok hihetetlen dolgot tudnék még felsorolni, ami Londonban történt velem, és ami bizonyítja, hogy mennyire megérte kihagynom egy évet.

Persze semmi biztosítékom arra, hogy holnap reggel nem azzal a gondolattal ébredek, hogy “Én mást akarok tanulni. Nekem szakot kell váltanom!”. Ki tudja, talán a királynő egyszer újra visszaköltözik a vállamra…

Ezt olvastad már?

A Neptuntól a csillagokig, avagy a karrierépítés szépségei – 1. rész

Sziasztok! Forgács Laura a nevem, az ELTE BTK kommunikáció és médiatudomány szakán vagyok első éves hallgató. Nem célom sikertörténeteket gyártani, igyekszem a dolgokat teljes valójukban megmutatni. Rávilágítani arra, hogy a karrierépítés éppen annyi örömmel jár, mint lemondással. Mert igenis néha elbizonytalanodunk és belefáradunk, mégis van az egésznek egy sajátos szépsége. Ezt a szépséget szeretném nektek átadni az írásaimmal. Tovább ›»